Egy pszichoterapeuta-család igaz történeten alapuló drámája: Hagyaték – ajánlás

A darab alapvetően egy híres pszichoterapeuta, Alice Miller, és fia, Martin Miller anya-fiú viszonyát, továbbá mindkettőjük szakmai munkásságát mutatja be, dráma formájában.
Alice Miller 1979-ben robbant be a köztudatba, amikor megjelentette A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása című könyvét, amely nem sokkal később, 1981-ben bestseller lett. Alice volt lényegében az első a szakmában, aki határozottan kiállt a gyermekek ártatlansága és kiszolgáltatottsága mellett, egyúttal szembehelyezkedve a felnőttek „romlottságával”, hatalmi törekvéseivel. Vallotta, hogy a felnőttek életreszóló károkat okoznak a gyerekeknek azzal, hogy korlátlan hatalmat gyakorolnak felettük, kihasználva, sokszor abuzálva őket – melyet ráadásul a jó szándék köntösébe bújtatnak. Az akkor igen népszerű, – elsősorban autoriter – elveket alkalmazó nevelést pedig „fekete pedagógiának” nevezte el. Külön kitért a megszégyenítés, továbbá mindenfajta – verbális, szexuális és fizikai – bántalmazás destruktív hatásaira, melyeket esetpéldákkal illusztrált műveiben. Műveiben a szülő-gyermek kapcsolatot egyértelműen a gyermekek oldaláról szemlélte, nézőpontjukhoz és megéléseikhez rendkívül empatikusan viszonyult. Alice-nek végül 2 gyermeke született élete során, és írásaiból kiindulva a nagyközönség feltételezte, hogy az anyaságban nagyot nem is hibázhat, ily széleskörű tudás birtokában.
Ez az elképzelés Alice Miller anyasága kapcsán vélhetően egészen haláláig, 2010-ig fennállhatott. Ezt követően fia, Martin Miller – aki közben szintén pszichoterapeutává vált – „színt vallott” saját gyermekkorát illetően, mellyel sokakat megbotránkoztatott. Anyja művére válaszként ugyanis megírta A tehetséges gyermek igazi drámája című könyvét, melyben hosszan taglalta, milyen igazságtalanságokban és bántalmazásokban volt része gyermekként a családjában, melyekről anyja haláláig nem is mert nyíltan beszélni. Többen el sem akarták hinni, hogy a műveiben erősen gyermekcentrikus álláspontot képviselő Alice Miller a magánéletében, a saját gyermekével szemben homlokegyenest másképp viselkedhetett, teljes mértékben ellentmondva ezzel az általa hangoztatott nevelési elveknek. Természetesen a darabban arról is szó van – nagyon helyesen – , hogy Alice Millernek a saját gyermekkora és fiatal felnőttkora során micsoda megpróbáltatásokon kellett keresztülmennie (pl. háború, Holocaust), amelyek mind-mind közvetve hozzájárulhattak ahhoz, hogy az „elméletet” végül pont azokkal szemben nem volt képes a gyakorlatban „alkalmazni”, akikkel szemben ez a legfontosabb lett volna: a saját gyermekeivel szemben. A történet tehát igen komplex, soktényezős, melyet a színdarab részletekbe menően, élethűen bemutat.
Ebben a történetben véleményem szerint számos, igen fontos bölcsesség van elrejtve, melyek közül itt csak néhányat említenék meg:

1. A tudattalan, hozott mintázatok gyakran minden igyekezetünk ellenére felülkerekedhetnek a racionális érveinken.
2. A nehéz megpróbáltatásokon átesett, esetleg traumatizált személyiségek gyakran választják hivatásnak mások gyógyítását, segítését.
3. Az, hogy kívülről mit látunk, és hogy zárt ajtók mögött mi zajlik (például egy családon belül), gyökeresen eltérhetnek egymástól, így kívülállóként ítélkezni nem érdemes.
4. Ha gyermekkori traumáinkat, sérüléseinket nem gyógyítjuk be időben, akkor azokat szándékunkon kívül is könnyen a következő generációra „hagyományozhatjuk”, azáltal, hogy úgy bánunk gyermekeinkkel, ahogyan régen szüleink bántak velünk.

Mindezen eshetőségek elkerülésére a legjobb eszköz az önismeret és tudatosság fejlesztése, továbbá a minket ért sérelmek, traumák, bántalmazások, igazságtalanságok pszichoterápiában történő fel-és megdolgozása.
Mindenkinek jó szívvel ajánlom tehát ezt a pszichológiai szempontból mélyen elgondolkodtató darabot: laikusoknak és szakmabelieknek egyaránt.