Talán kijelenthető, hogy napjaink fiatalabb generációjában pszichológushoz menni már nem számít tabunak, sőt, bizonyos élethelyzetekben kézenfekvő megoldásnak tűnik. Ehhez nem is kell krízishelyzet, sem mentális betegség: sokan mentális jóllétük, illetve önismereti igény miatt is jelentkeznek terápiába. Tapasztalataim szerint kicsit még más a helyzet a pszichiátriai szakrendeléseket illetően, de a tendencia meglátásom szerint bíztató.

Azonban az idősebb generáció – egy-két kivételtől eltekintve – változatlanul mereven elzárkózik mind a pszichológiai, mind a pszichiátriai segítségnyújtástól. Ennek vélhetően az az oka, hogy régebben aki ilyesfajta segítséget vett igénybe, „bolondnak” lett minősítve, stigmatizálták. Továbbá, azon nézetek, miszerint „az embernek önerőből kell megoldania a saját problémáit”, szintén gátolta (és gátolja) ezeket a személyeket abban, hogy megfelelő segítséget kapjanak. Különösen igaz ez az idősebb generáció férfi tagjaira, akiknél még mindig gyakran tapasztaljuk azt az attitűdöt, hogy „egy férfi nem mutatkozhat gyengének”. A segítségkérést egyértelműen gyengeségnek tartják, ahelyett, hogy bátor cselekedetnek minősítenék azt, hogy valaki hajlandó lelkébe betekintést adni egy – kezdetben – idegennek, azért, hogy saját magáért (és környezetéért) tegyen.

Mindazonáltal azt szoktam mondani pácienseimnek, hogy ha eltörik a lábunk, bizony traumatológushoz fordulunk, aki jobb esetben begipszeli azt. Ennek megfelelően, ha valaki például depressziós lesz, ugyanilyen természetes kellene hogy legyen, hogy pszichológushoz és/vagy pszichiáterhez fordul. Emellett, ha valakinek tüszős mandulagyulladása van, a háziorvos antibiotikumot ír fel, melyet be kell szedni. Ugyanilyen logika alapján amennyiben a pszichiáter gyógyszert ír fel, érdemes azt is előírásnak megfelelően, addig szedni, ameddig az orvos azt előírja. Gyógyszer-gyógyszer, nincs különbség, mindegyik a mi javunkat, jóllétünket szolgálja.  A pszichiátria éppen olyan orvosi szakterület, mint például a neurológia, bőrgyógyászat, szemészet, fogászat. Nem kell „bolondnak”, gyengének, „defektesnek”, „problémásnak” lenni ahhoz, hogy az ember pszichiátriai gyógyszereket szedjen vagy pszichiáterhez forduljon.

Az érzelmi érettség fontos része a felelősségvállalás saját magunkért. Amikor felnőtté válunk, már képesnek kell lennünk arra, hogy gondoskodjunk, törődjünk magunkkal és szükségleteinkkel, egészségünkkel. Ez az öngondoskodás képessége, amelyet elsősorban családunkban sajátítunk el gyermekként. Amennyiben erre nincsen vagy nem volt minta a szűk családban, akkor sem lehetetlen felismerni ennek a fontosságát, és környezetünk más tagjaitól „eltanulni”, vagy pszichoterápia segítségével fejleszteni ezt (is). A felelősségvállalás felnőttként már a mi feladatunk, ekkor már mi tudunk csak tenni saját magunkért. Természetesen a társas támogatás, megerősítés fontos lehet, de hiába mondja a környezet, hogy kérjünk segítséget, ha hiányzik az a belátás, miszerint problémánk van, és azt jelenleg nem vagyunk képesek egyedül megoldani. Ez tehát az érzelmi érettség, és a felnőtt lét természetes része.

Egyébként is, miért kellene mindent egyedül megoldanunk? Azért vannak segítő szakmák, hogy az abban dolgozók segítsenek minket akkor, amikor szükségünk van rá. A pszichiáter is ilyen személy, aki azért van, hogy segítsen, és ne ítélkezzen. Ráadásul őt is köti a titoktartás. Amennyiben nehezünkre esik környezetünk tagjaira támaszkodni, mert nem akarjuk őket terhelni, vagy esetleg úgy érezzük, hogy nem tudnak empatikusak lenni a problémánkat illetően, akkor támaszkodjunk hát a szakemberekre! Nem érdemes hagyni, hogy régi hiedelmek, konzervatív nézetek, sztereotípiák, és a félelem mások megítélésétől meggátoljon minket abban, hogy érzelmileg kielégítőbb életet tudjunk élni. Jogosan tölthet el büszkeség minket akkor, ha lépéseket tudunk tenni egy probléma érett módon történő megoldásának irányába, legyen szó a (mentális) egészségünkről, vagy bármi másról.