Miként támogathatjuk mentális zavarban érintett hozzátartozóinkat, barátainkat?

Skizofréniától, egyéb akut és átmeneti pszichotikus zavaroktól szenvedő páciensek
​
A skizofrénia mai tudásunk szerint egy gyógyíthatatlan, ugyanakkor gyógyszeresen jól kezelhető betegség. Ez azonban csak akkor igaz, amennyiben a páciens konzekvensen együttműködik a kezeléssel, és betartja az orvosi utasításokat. Így a hozzátartozók leginkább úgy tudnak segíteni a skizofréniával diagnosztizált pácienseken, hogy újra és újra hangsúlyozzák az orvosi vizit fontosságát és a gyógyszer szedését. Meg is lehet dicsérni a pácienst az egyes megjelenésekért. Bizonyos helyzetekben hosszú hatású (ún. depot) injekciót kapnak a betegek, ekkor fontos lehet a páciens kísérete is, mivel kulcsfontosságú, hogy időben történjen a következő inejckió beadása. Ellenkező esetben a veszélyeztető tünetek (pl. hallucinációk, téveseszmék) visszatérhetnek, és jellemzően ekkor kórházi kezelés válik szükségessé. Emellett azon személyeket, akik normál életvezetésre képesek (lennének), célszerű biztatni a munkavállalásra, amely struktúrát ad mindennapjaiknak, illetve szociális kapcsolatok kiépítésére is ad lehetőséget, továbbá az önértékelést is növeli mert a hasznosság érzését is biztosítja. Jellemzően megváltozott munkaképességűeket alkalmazó helyeken tudnak elhelyezkedni a skizofréniában szenvedő páciensek, de természetesen ehhez is viszonylag tartós egyensúlyi állapot szükséges, így ebben is kulcsszerepe van a rendszeres gyógyszerszedésnek.
Az átmeneti pszichotikus zavarok némileg különböznek a skizofréniától. Ebben az esetben a páciens átmenetileg elveszti a kapcsolatot a valósággal, különböző okoknál fogva (pl. akut droghatás). Azonban ez jellemzően rövid ideig áll fenn, nem úgy, mint a krónikus skizofrénia esetén. Ez akár többször is előfordulhat a páciens élete során. Ezzel kapcsolatban annyit tehet a hozzátartozó, barát, hogy egyrészt igyekszik meggyőzni és támogatni a pácienst abban, hogy a pszichózist kiváltó szert – amennyiben lehetséges – kerülje, másik részről amikor észleli, hogy a valósággal való kapcsolat elveszett (vagy kezd elveszni) intézkedik annak kapcsán, hogy mihamarabb adekvát segítséget kapjon az érintett. Ez jobb esetben azt jelenti, hogy meggyőzi őt arról, hogy kérje önkéntes felvételét pszichiátriai osztályra, rosszabb esetben mentő hívását jelenti. Amennyiben pszichoaktív szerhasználat a kiváltó ok, addiktológiai kezelés igénybevételében is támogatható a páciens.
Mind a skizofrénia, mind az akut pszichotikus zavarok esetén öngyilkossági veszély is fennáll, így ha elhangzik erre vonatkozó utalás, vagy a páciens viselkedése arra utal, hogy ilyesmire készül, mindenféleképpen mentőt kell hívni.

Hangulatzavarban szenvedő páciensek
​
Depressziós páciensek esetén a depresszív állapot súlyosságától függhet a nyújtott támogatás jellege. Enyhe depresszió esetén biztatni lehet az érintetteket arra, hogy olyan tevékenységeket végezzenek, amelyek vagy antidepresszív hatásúak (pl. sport), vagy amelyek örömet jelentenek számukra (pl. művészeti tevékenység, társasági élet). Esetleg lehet invitálni őket, hogy közösen végezzük ezeket a tevékenységeket. Fontos azonban, hogy alapvetően az érintett érzi, mi tenne jót neki az adott állapotában, így ráerőltetni tevékenységeket, programokat, amit nem szeretne, kifejezetten káros lehet, mert terhet jelenthet számára, és ha elutasítja ezeket a felvetéseket, még bűntudatot is megélhet ezzel kapcsolatban, amely felerősítheti a depresszióval járó panaszokat. Amennyiben a depressziót nyilvánvalóan egy élethelyzet okozza, támogathatjuk annak megoldásában, akár részletesen átbeszélve vele a lehetőségeit. Ha egy közelmúltbéli negatív vagy stresszkeltő életesemény közvetlenül előzte meg a depresszív állapot kialakulását, célszerű felajánlani a lehetőséget, hogy az érintett beszéljen az érzéseiről és a történtekről, amennyiben szeretne.
Középsúlyos és súlyos depresszió esetén is igazak a fenti gondolatok, azonban ezekben az esetekben már szükségessé válhat gyógyszeres kezelés is. Amennyiben az érintett tartósan, szinte a nap minden percében szenvedést él meg, és/vagy nem képes dolgozni és a mindennapi élettel együtt járó feladatokat megoldani, elzárkózik a társasági élettől, vagy öngyilkossági gondolatokkal küzd, célszerű abban támogatni, hogy forduljon mihamarabb pszichiáter szakorvoshoz a problémájával és erősíteni benne azt, hogy tud tenni állapotának javulásáért, és – ahogyan azt előző blogbejegyzéseim egyikében írtam – nem szégyen pszichiátriai gyógyszert szedni és ez ügyben segítséget kérni. Emellett ha akut öngyilkossági veszély áll fenn, vagy megtudjuk, hogy ismerősünk öngyilkosságot kísérelt meg, azonnal mentőt szükséges hívni, az életének védelmében. Ekkor pszichiátriai osztályos kezelésében pedig támogathatjuk őt, kiemelve azt, hogy ott gyorsabban javulhat, mint egy ambuláns kezelés alatt, mert a gyógyszerhatás folyamatosan monitorozva van, így felgyorsul.
Fontos emellett, hogy sose bagatellizáljuk sem a depresszió, sem pedig az öngyilkossági kijelentések és arra utaló cselekedetek súlyát hasonló mondatokkal, mint például: „aki beszél róla az úgysem teszi meg”, „csak lusta vagy, azért nem végzed el az otthoni teendőket, a depresszió csak egy kifogás”. Ezek nyilvánvalóan a szenvedő félnek nem segítenek, sőt, további bűntudatot kelthetnek benne, ami előszobája lehet egy öngyilkossági kísérletnek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az érintett semennyire sem felelős a helyzetéért, de nem ajánlott hibáztató módon közelíteni hozzá.
A hangulatzavarok spektrumának másik végét képezik a bipoláris zavarok (régebbi nevén mániás depresszió). Egy mániás állapotban lévő pácienst, aki eufóriát él meg, különösen aktív, és momentán nagyon boldognak és elégedettnek érzi magát, nagyon nehéz rávenni arra, hogy valóban együttműködjön a gyógyszeres – és pszichotikus mániás állapot esetén pszichiátriai osztályos – kezeléssel, mivel a kezelés egyben azt is jelenti, hogy az általa pozitívnak megélt állapot meg fog szűnni. Kevés kivételtől eltekintve tehát belső motiváció nincs a kezelésre, ugyanakkor a környezet tagjai rendkívül szenvedhetnek a páciens állapotától. Ilyenkor célszerű – de igen nehéz – megtalálni azt a – minimum egy -, erősen motiváló tényezőt, aminek kiemelésével az érintett érdekeltté tehető a mániás állapot megszüntetésére. Ez sajnos időnként csak a jogi következmények hangsúlyozásával (pl. gyermekek elvétele) valósítható meg.

Függő páciensek
​
Különösen nehéz kérdés, hogy a függőségben szenvedő pácienseket hogyan célszerű támogatni. Sokan esnek ugyanis abba a hibába, hogy habár a jó szándék vezérli őket, mégis valamilyen úton-módon „kiszolgálják” a páciens függőségét (pl. feleség alkoholt vesz a boltban alkoholista férjének,  azzal a céllal, hogy boldoggá tegye őt és ne legyen veszekedés otthon). Egy másik tipikus automatikus reakció szokott lenni az, amikor a hozzátartozó közvetlenül kontrollálni próbálja az érintett szerfogyasztási szokásait, például a szer fogyasztásának ellenőrizgetésével vagy tiltásával. Nem ritka az sem, hogy – az elkeseredés és tehetetlenségérzés hozadékaként – ultimátumot ad a páciensnek, hogy valamit megvon tőle, amennyiben nem mond le az adott szerről, vagy nem kér professzionális segítséget. Azonban ezek a „stratégiák” legtöbbször sikertelenek, mert a szerfogyasztóban gyakorta „dacreakciót” váltanak ki („senki sem mondhatja meg nekem, hogy mikor és mennyit iszom”). A professzionális segítség kérésében történő támogatás önmagában hasznos és fontos, amiért akár meg is lehet dicsérni az érintettet, azonban ennek ultimátumhoz történő kötése már kevésbé. Az addiktológiai pácienseknek jellemzően nehézségeik vannak a felelősségvállalás terén, és amennyiben nem önszántukból kérnek segítséget, hanem mások „unszolására”, az nem valódi felelősségvállalás, és legtöbbször nem is vezet eredményre, mert nincs valódi motiváció mögötte. Nem csoda, hogyha a hozzátartozók tehetetlennek vagy sarokba szorítva érzik magukat, mert ha nincs akarat és motiváció az érintettben a változtatásra, ők valójában semmit sem tehetnek az ügy érdekében. Sok esetben a végső „megoldás” sajnos a kapcsolat megszakítása, kiváltképpen ha az érintett viselkedése destruktív hatással van a környezet tagjaira.

Személyiségzavaros páciensek
​
A személyiségzavarok egy elég heterogén csoportot képeznek, így az egyetlen, általánosságban megfogalmazható tanács, hogy támogassuk őket a segítségkérésben. Természetesen ez abban az esetben igaz, amennyiben az érintett is szenved a személyiségproblémájának valamely aspektusától. Nagyon eltérő azonban annak a módja, ahogyan mondjuk egy borderline személyiségzavaros és egy dependens személyiségzavaros hozzátartozót meg érdemes közelíteni. Visszajelzéseket lehet adni, bátorítani az érintetteket a változtatásban, meghallgatni őket (de nem határok nélkül!) és a személyes felelősség vállalásáért pozitív megerősítéseket adni: ez általánosságban igaz mindegyik személyiségzavar esetén. A továbbiakat azonban inkább a pszichoterapeutákra vagy klinikai szakpszichológusokra érdemes hagyni, akik szakszerűen tudják kezelni a különféle személyiségzavarokkal együtt járó problémákat és alaposan átlátni a páciens működését. A pszichoterápiában történő hosszú távú elköteleződés kulcsfontosságú tehát a gyógyulás szempontjából. Ugyanakkor fontos, hogy nem mindegyik személyiségzavar kezelhető csak pszichoterápiával, illetve az antiszociális személyiségzavar – mai tudásunk szerint – sem pszichoterápiával, sem gyógyszeres kezeléssel nem gyógyítható.
 
Szorongó páciensek
​
A szorongás mindennapos jelenség, nincs olyan személy aki ne szorongana időről-időre valamitől. Nagyon leegyszerűsítve onnantól beszélünk klinikai szintű (kezelendő) szorongásról, hogyha az illető szinte állandó jelleggel szenved tőle, nagyon intenzív a szorongás, és gátolja a személyt a mindennapi funkcionálásban életének valamely területén.
Sok esetben az ismerősök, hozzátartozók csak legyintenek: „ne csinálj belőle nagy ügyet!” „nyugodj le és úgyis minden rendben lesz”, bagatellizálva ezzel az érintett szenvedését. Ez – ahogyan a depresszió esetén – itt sem jó taktika. A meghallgatás, a megküzdésben történő támogatás, a racionális alapokon történő átbeszélés, illetve közvetlen megnyugtatás azonban mind hasznos és eredményes segítséget jelenthetnek. Van azonban olyan szintje a szorongásnak – amint azt feljebb említettem -, amikor elengedhetetlen professzionális segítség igénybevétele. Jelentheti ez pszichológus, pszichiáter felkeresését, aki majd – amennyiben szükséges – elirányítja a pácienst a megfelelő „helyre” (például relaxáció, autogén tréning megtanulását indikálja). Ha az indikált módszer nem válik be, vagy nem elég eredményes, lehet pszichoterápiát és/vagy gyógyszeres kezelést kezdeni, feltárni a szorongás múltbéli gyökereit, vagy például megtanulni a szorongást gondolatok által befolyásolni, kontrollálni. Számos lehetőség áll rendelkezésre, „csak” el kell jutni odáig, hogy az érintett beismerje: tehetetlennek érzi magát szorongásának kezelésében és uralásában, így segítséget kell kérnie. A támogatás kulcsa tehát elsősorban ebben rejlik: erősíteni és normalizálni azt, hogy időről-időre segítséget kérjünk másoktól, és hogy ettől senki sem válik „gyengévé”.

Traumatizált páciensek
​
A (frissen) traumatizált páciensek kapcsán talán az egyik legfontosabb „alapelv”, hogy ne erőltessük azt, hogy az érintett beszéljen a történtekről, amennyiben nem akar. Ha azonban meg akarja osztani érzéseit, és az eseményt, akkor ne tegyünk úgy, mintha az „meg sem történt volna”. Itt is rendkívül rossz érzéseket kelthet az érintettben ha bagatellizálja a környezet a történtek súlyosságát, vagy éppen arról beszél, hogy „másoknak még rosszabb”. Fontos emellett az áldozathibáztatás elkerülése, amely – noha egy természetes szociálpszichológiai jelenség – verbálisan kifejezve egyáltalán nem segít a traumatizált személynek, sőt, bűntudatot kelt benne, mert magába foglalja burkoltan a hibáztatást a történtekért is. Ez rendkívül destruktív tud lenni, amely akár öngyilkossági kísérletekben is kicsúcsosodhat. Itt is célravezető azonban a professzionális segítség igénybevétele kapcsán történő társas támogatás, ahogyan szintén hasznos lehet az első alkalmakkor a kíséret felajánlása is. Ha az érintett igényi, akkor már azonban a személyes jelenlétünkkel is sokat segíthetünk, biztonságérzetet nyújtva. Amennyiben a traumatizált személy inkább figyelemelterelésre vágyik, a közösen végzett tevékenységek, közös programok is segítséget jelentenek.

Összességében célszerű megkérdezni, és meghallgatni magát az érintettet annak kapcsán, hogy az adott helyzetben az adott állapotban hogy érzi, mi segítene neki leginkább (amennyiben a valóságérzékelése kapcsolatban áll). Ő a saját maga „szakértője” úgymond, amely a legkülönfélébb mentális állapotok esetén is igaz. 
Természetesen nem kell, és nem is lehet minden egyes igényt maradéktalanul, határok nélkül kielégíteni, mert az mind a kontrollérzet, mind a felelősségvállalás kapcsán negatív konzekvenciákkal járhat az érintettre nézve. És amennyiben a lelki segítségnyújtás jelentős személyes áldozatot követelne, vagy egyenesen rossz hatással lenne a mi mentális egészségünkre nézve, nem terhel minket kötelezettség ezirányba.