Sajnos általánosan elterjedt sztereotípia, miszerint a függőséggel küzdő ember pusztán „akaratgyenge” és önző, ezért nem képes feladni szenvedélybetegségét. Fontos azonban hogy kihangsúlyozzuk, hogy a függőség – legyen szó alkohol-, drog-, vagy viselkedéses függőségről – hátterében gyakran áll valamilyen pszichiátriai megbetegedés, nehéz élethelyzet, traumatizáció vagy éppen patológiás családdinamika.

Például, amikor először találkozunk egy addikció terén érintett pácienssel, sok esetben hamar kiderül, hogy a szerhasználattal gyakorlatilag valamilyen pszichiátriai panaszt vagy éppen mentális zavart kísérelt meg kezelésbe venni – szakkifejezéssel: önmedikalizáció céljával nyúlt először az addiktív szerhez. Ennek tipikus példája, amikor valaki azért kezd mindennapos szinten alkoholt fogyasztani, hogy tudjon aludni, vagy amikor valaki azért kezd el tudatmódosító szereket használni, hogy el tudjon lazulni, a hétköznapok gondjait „el tudja engedni”, esetleg szorongását tudja ily módon csillapítani. Különösen gyakori a szerhasználat személyiségzavarok esetén is, mely a különböző személyiségzavarok esetén más-más funkciót szolgálhat. Például borderline személyiségzavar esetén ideális feszültséglevezetési és indulatkezelési módnak imponálhat a szerfogyasztás, míg például szkizoid személyiségzavar esetén az érintett által észlelt szociális nehézségek kompenzálásaként bátorító, felszabadító hatással rendelkezhet mind az alkohol, mind a drog, melyek segítségével a társas helyzetekben megnyilvánuló viselkedésüket igyekeznek pozitív irányba megváltoztatni.
Sajnos nem ritka, hogy a különböző traumákat elszenvedett személyek is szerekhez nyúlnak, a pszichotrauma közvetlen és/vagyhosszú távú hatásait kezelendő. Ilyenkor az érintettek általában vagy felejteni akarnak a pszichoaktívszer használat által, vagy poszttraumás tüneteiket kontroll alatt tartani, „kezelni”. Tehát elmondhatjuk, hogy esetükben szintén önmedikalizáció történhet; a szerek használata által igyekeznek állapotukat javítani – téve ezt sajnos egy rendkívül maladaptív és öndestruktív eszköz segítségével.
Nehezebb élethelyzeteket követően – például veszteségélmény, munkanélküliség, válás, anyagi nehézségek, egyéb stresszkeltő életesemény – különösen gyakori a pszichoaktívszerek irányába történő orientálódás, az élethelyzet okozta feszültségek vagy éppen depresszív hangulat csökkentésének, kezelésének céljából. Ez különösen gyakori azok esetében, akik nem kapnak elegendő támogatást közvetlen környezetükből ahhoz, hogy a nehéz időszakot át tudják vészelni. Az alkalmankénti szerhasználat esetükben nagyon könnyen csúszik át függőségbe, az egyén egyszer csak már azt veszi észre, hogy már mindennapos szinten a „csodaszerhez” nyúl, annak érdekében, hogy – megélése szerint – könnyebben tudjon megküzdeni a közelmúltban történt nagyhatású eseménnyel. Ezzel azonban csak elodázza a történtek lelki szinten történő feldolgozását, illetve önmagát akadályozza meg abban, hogy megfelelő eszközöket, stratégiát válasszon nehéz élethelyzete megoldásához.
A család szerepe sok esetben különösen nagy a függőségek terén érintett pácienseknél, és nem csak a leszokás fázisában nyújtott támogatás tekintetében. Sok esetben azt látjuk, hogy valamilyen diszfunkcionális családi működés, családdinamika ha nem is kiváltja, de fenntartja az egyik családtag függő viselkedését, megnehezítve ezáltal a gyógyulást (természetesen ez tudattalan szinten zajlik). Időnként a gyerek szerhasználata a szülői kontroll, bántalmazás, vagy éppen elhanyagolás elleni lázadásként is értelmezhető. Ilyenkor a – sokszor már felnőtt – gyerek szavak helyett a pszichoaktívszer használathoz történő ragaszkodással, vagy az abba történő visszaesések, „megcsúszások” által küzd autonómiájáért a szülővel szemben, vagy így kommunikálja indulatait felé. Természetesen erről sok esetben maga az érintett sem tud.
Tehát a függőség, szerhasználat gyakorlatilag inkább tünet, ami csak a jéghegy csúcsát képezi, miközben a mélyben rengeteg egyéb tényező állhat, melyek elvezethettek a pszichoaktívszer-dependens életmódig.

Milyen kezelési lehetőségek léteznek a függőségek tekintetében?

Súlyos, hosszabb ideje fennálló függőség esetén egyértelműen első körben az addiktológiai rehabilitáció a célravezető. Ez történhet addiktológiai osztályokon, alapítványoknál, vagy vidéki, rehabilitációs, bentlakásos intézményekben. Ez általában hosszabb időt vesz igénybe (3 hónaptól 1 évig), de egyben a legbiztosabb megoldás is a leszokásra.
Amennyiben valaki nem együttműködő az imént említett megoldás irányába, választhat ambuláns kezelést is. Ez általában orvosi, illetve pszichoterápiás részből áll. A pácienst ambulanter formában ilyenkor pszichiáter/addiktológus szakorvos és klinikai szakpszichológus egyaránt kezeli. A kettő nem helyettesíti egymást ebben az esetben (sem): a szerhasználat és függőség szomatikus, testi aspektusaival, a gyógyszerbeállítással, a megvonási folyamat monitorozásával, és az esetlegesen társuló pszichiátriai betegség(ek) kezelésével az orvos, míg a szerhasználat mögött megbújó pszichológiai és személyiségbeli tényezőkkel a pszichológus foglalkozik, pszichoterápia keretei között. Ambuláns ellátási forma esetén a visszaesés veszélye jelentősen nagyobb, mint bentlakásos intézményekben történő hosszabb kezelések esetén.

Mindegyik kezelési forma esetén azonban talán a legfontosabb tényező a páciens együttműködési hajlandósága, motivációja a leszokásra, és felelősségvállalása a jelenlegi helyzetét, életvezetési nehézségeit illetően. Csak ezen feltételek fennállása esetén lehet tartósabb absztinenciára számítani. Azonban bármilyen régóta is áll fenn függőség, sosem késő professzionális segítséget kérni, és változtatni. Már csak amiatt is fontos, mert a pszichoaktívszer használat nem csak a pszichés funkcionálást, de a testet is jelentősen károsítja.