A pszichiátriai gyógyszereket a mai napig egyfajta sötét, démoni köd lengi körül. Klinikai szakpszichológusként lépten-nyomon tapasztalom, hogy a páciensek jelentős része akkora bűntudattal és félelemmel küzd a gyógyszerszedés gondolata kapcsán, ami hátráltatja őket a gyógyulásban. Az ezen hiedelmekhez való ragaszkodás lényegében önsorsrontás. Az alábbi blogbejegyzésben igyekszem áttekinteni, honnan is ered ez a kollektív ellenállás, mi történik ilyenkor az agyunkban, és melyek azok a tipikus csapdák, amikbe a laikusok leggyakrabban belesétálnak.

A múlt árnyai és a „zombi-mítosz” eredete

A pszichiátriai szerektől való rettegés gyökerei a múltban keresendők. Amikor a 20. század közepén megjelentek az első antipszichotikumok és erős nyugtatók, azok mai szemmel nézve valóban széles mellékhatás profillal rendelkeztek. Akkoriban a pszichiátriai ellátás egyik fő célja az ön- és közveszély – továbbá az ehhez kapcsolódó és ehhez vezető viselkedésmódok – eliminálása volt, ami sokszor valóban erős tompasággal, érzelmi fásultsággal és komoly mozgásszervi mellékhatásokkal járt. Ezt az élményt a popkultúra és a filmek (gondoljunk csak a Száll a kakukk fészkére című klasszikusra) tartósan beleégették a kollektív emlékezetbe.

A mai orvostudomány és neurobiológia azonban fényévekre van ettől. A modern pszichiátriai gyógyszerek – különösen a mai korszerű antidepresszánsok, például mint az SSRI-k (szelektív szerotoninvisszavétel-gátlók) – rendkívül célzottan működnek és jóval kedvezőbb mellékhatásprofillal rendelkeznek. Szeretném itt hangsúlyozni: ezek a gyógyszerek nem kábítószerek. Nem okoznak bódulatot, nem váltanak ki eufóriát, és nem változtatják meg azt, amilyen az ember. Egyszerűen visszaállítják az agy természetes neurokémiai egyensúlyát. Amikor valaki krónikus stresszben él, vagy súlyos trauma éri, az agyában a neurotranszmitterek (kémiai hírvivő anyagok, mint a szerotonin, dopamin vagy noradrenalin) szintje megváltozik. Ennek eredményeképpen az idegsejtek közötti kommunikáció akadozni kezd. A modern gyógyszerek segítenek abban, hogy a szervezet saját kémiai anyagai hosszabb ideig maradjanak aktívak az idegsejtek közötti résekben (a szinapszisokban). Olyanok, mint egy belső mankó: nem járnak helyettünk, de megtartanak minket, amíg a lábunk újra meg nem erősödik.

Félelem a kontrollvesztéstől és az „akaratgyengeség” mítosza

Lélektani szempontból a gyógyszerszedéssel szembeni ellenállás egyik mély gyökere a kontroll elvesztésétől való félelem. A rendelőben gyakran elhangzanak az alábbi mondatok: „Ha gyógyszert szedek, az azt jelenti, hogy kudarcot vallottam”, „Erős akarok lenni, egyedül kell ezt megoldanom”, vagy „Félek, hogy a gyógyszer fog irányítani engem”.

A fenti gondolatmenet egy veszélyes kognitív torzítás (gondolkodási hiba). Azt feltételezi, hogy a mentális egészségünk csupán elhatározás, döntés és akarat kérdése. Egy súlyos depresszió, egy krónikus pánikzavar, vagy egy mély gyászreakció azonban nem jellemtorzulás vagy akaratgyengeség következménye, hanem az idegrendszer kézzelfogható, biológiai diszfunkciója.

Amikor a kliens egy, a mindennapi életvezetést rendkívül megnehezítő, – vagy azt ellehetetlenítő – mentális állapotban van, a racionális gondolkodásért, a tervezésért és a problémamegoldásért felelős agyterületek (a prefrontális kéreg) alulműködnek. Ezzel párhuzamosan az agy félelemközpontja, az amygdala fokozottan aktív, és emiatt folyamatos vészjelzéseket küld más agyterületek felé. Ilyen állapotban azt kérni valakitől, hogy „szedje össze magát” és „gondolkodjon pozitívan”, pontosan olyan, mintha egy törött lábú embertől várnánk el, hogy fusson le egy maratont, vagy egy asztmás beteget kérlelnénk, hogy vegyen már mélyebb levegőt. Nem fog menni, mert a végrehajtó szerv – jelen esetben az agy – biológiai szempontból is akadályozott. A gyógyszer funkciója sokszor éppen az, hogy felrántsa a pácienst a víz alól a felszínre (és fenn is tartsa egy ideig), csillapítsa az elviselhetetlen belső zajt, ahhoz, hogy egyáltalán képessé váljon levegőt venni, logikusan gondolkodni, és be tudjon kapcsolódni a terápiás folyamatba.

Tipikus hibák és buktatók

Mivel a téma tabusított, a páciensek gyakran fű alatt próbálják megoldani a helyzetet, ami komoly hibákhoz, veszélyekhez és felesleges csalódásokhoz vezethet. Klinikai szakpszichológusként az alábbi 4 tipikus hibával találkozom a leggyakrabban:

1. Háziorvostól kérni pszichiátriai gyógyszert

Ez az egyik leggyakoribb és legveszélyesebb buktató. Bár a háziorvosoknak joguk van felírni bizonyos szorongásoldókat-altatókat, ők nem specializálódtak mentális betegségekre. Nincs idejük és kapacitásuk egy bonyolult differenciáldiagnosztikai folyamatra, és nem tudják nyomon követni a finom neurokémiai változásokat sem. Nagyon gyakori, hogy a háziorvos a panaszokra (például heves szívdobogás, alvászavar) gondolkodás nélkül felír egy erős szorongásoldót, vagy altatót (benzodiazepint), anélkül, hogy a probléma gyökerét – mondjuk egy a mélyben meghúzódó hangulatzavart – kezelné. A pszichiátriai gyógyszerelés minden esetben pszichiáter szakorvos kompetenciája. Ahogy a szívritmuszavarra a gyógyszert kardiológus szakorvos állítja be, úgy az idegrendszer egyensúlyát is a megfelelő specialistára kell bízni.

2. Öndiagnózis és a szomszéd gyógyszere

„A barátnőmnek is pont ilyen pánikrohamai voltak, és neki ez a bogyó bevált, adott nekem egy levéllel.” Ez a gondolatmenet életveszélyes helyzeteket is teremthet. Az, hogy két ember tünetei kívülről nézve esetleg részben hasonlítanak, még nem jelenti azt, hogy az idegrendszeri hátterük is ugyanaz. Ami az egyik embernek megváltás, a másiknál súlyos szorongásos rohamot, allergiás reakciót vagy életveszélyes gyógyszerkölcsönhatást is okozhat. Pszichiátriai szert kizárólag egyénre szabottan, alapos kivizsgálás után szabad beszedni.

3. Türelmetlenség

A modern antidepresszánsok nem úgy működnek, mint a fájdalomcsillapítók: nem fél óra alatt hatnak. Ezeknek a szereknek idő kell, amíg megváltoztatják az agyban lévő receptorok működését, és ez a folyamat általában több hetet vesz igénybe. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy 5-6 nap után csalódottan kijelentik: „ez a gyógyszer nem segít”, és dühösen felhagynak a hagyásával. Ezzel nemcsak elvágják magukat a gyógyulás lehetőségétől, de a hirtelen megszakítással megterhelik az idegrendszerüket, szervezetüket . Ennek tehát időt kell hagyni.

4. Önkényes adagmódosítás és a hirtelen elhagyás

Amikor a gyógyszer 1-2 hónap után kifejti a hatását, és a páciens végre jól érzi magát, azonnal bekapcsol a reflex: „már jól vagyok, nincs szükségem rá”, és egyik napról a másikra leteszi a szert. Ez a legbiztosabb út a visszaeséshez. A tünetmentesség nem azt jelenti, hogy az idegrendszer kémiai szempontból már végleg stabilizálódott, csupán azt, hogy a gyógyszer jelenleg megfelelően végzi a dolgát. A túl korai, vagy túl hirtelen elhagyás drasztikus megvonási tünetekkel (úgynevezett diszkontinuációs szindrómával) járhat, ami után a szorongás vagy a hangulatzavar sokszor kétszer olyan erősen tér vissza, mint előtte. A gyógyszer elhagyását mindig egy lassú, hónapokon át tartó csökkentési folyamat előzi meg, amit kizárólag a pszichiáterrel karöltve szabad elkezdeni, és végigvinni.

A biológia és a lélektan szövetsége

A fenti hibák elkerülése mellett fontos hangsúlyt fektetni a mérleg másik oldalára is: a gyógyszer önmagában ritkán hoz végleges és tartós gyógyulást. Ugyan egy zseniális biológiai stabilizátor, de nem tud kiiktatni minden tényezőt, ami az állapotrosszabbodáshoz vezetett. Például nem szüntet meg krízishelyzeteket, nem írja felül a gyerekkori traumákat, nem tanít meg nemet mondani, nem változtatja meg a merev, önostorozó gondolkodási sémákat, stb. Többek között erre való a pszichoterápia.

A tudomány mai állása szerint a legjobb gyógyulási rátát az úgynevezett kombinált kezelés biztosítja. A két szakma – pszichiátria és pszichológia – nem ellensége, hanem legfőbb szövetségese egymásnak. Amikor egy pszichiáter szakorvos és egy klinikai szakpszichológus együttműködik egymással, a gyógyszer megteremti azt a stabil alapot (biológiai folyamatokon keresztül), ami ahhoz kell, hogy a kliens egyáltalán el tudjon jönni a pszichoterápiás ülésekre, és képes legyen ránézni a fájdalmas belső élményeire. A pszichoterápia vezet el a hosszú távú, strukturális, személyiséget érintő változásokhoz.

A pszichiátriai gyógyszerek tehát semmiképpen sem ördögtől való szerek, és a szedésük nem jelent személyes kudarcot, vagy gyengeséget. Ha szakorvosi felügyelet mellett, pontos diagnózis alapján, személyre szabottan adagolva, és a szükséges ideig alkalmazzák őket, nem elveszik, hanem éppenséggel visszaadhatják a szabadságot, a méltóságot, és az életünk feletti kontrollt.