Sok ember számára különösen nehéz felismerni, hogy ezek a viselkedések valójában nem az adott tevékenységről szólnak. A túlevés például kívülről nézve az ételről szólhat, az impulzív vásárlás a tárgyakról, a túlzott telefonhasználat pedig „rossz szokásnak” tűnhet. Belül azonban sokszor egészen más folyamat zajlik: az ember valójában megpróbál eltávolodni egy olyan lelkiállapottól, amit túl intenzívnek, kellemetlennek, vagy nehezen kezelhetőnek él meg. Emiatt ezek a viselkedések gyakran akkor jelennek meg legerősebben, amikor valaki egyedül van, érzelmileg túlterhelt, visszautasítást/szégyent/bűntudatot él át, kimerült, vagy hosszabb ideje fokozott stressz alatt áll.

Ez a belső feszültség sokszor nem is egy konkrét, jól megfogható és megfogalmazható gondolathoz kapcsolódik. Inkább egy testi-lelki állapot: lehet egyfajta belső nyugtalanság, idegesség, „nem érzem jól magamat a bőrömben” érzés, vagy akár üresség, amit nehéz tolerálni. Az ember ilyenkor gyakran nem tudja pontosan megmondani, mi a baj, csak azt érzi, hogy valamit azonnal tenni kell, különben elviselhetetlenné válik a helyzet. Ilyenkor jönnek képbe azok a viselkedések, amelyek gyorsan hatnak, és enyhítik a belső feszültséget. Sokan ilyenkor például esznek akkor is, amikor nem éhesek, mert az evés pillanatok alatt ad egyfajta lelki megnyugvást, kielégültség érzést. Mások vásárolnak, görgetik a telefonjukat órákon át, dohányoznak, alkoholt isznak, pornót néznek, vagy egyszerűen lefekszenek aludni, még akkor is, ha nem feltétlenül fáradtak. Ezek közös jellemzője az, hogy gyorsan elterelik a figyelmet a belső feszültségről, és átmenetileg le is nyomják annak szintjét. Mondhatjuk, tehát, hogy ezek a viselkedések működnek – csak éppen kizárólag rövid távon. Ez azt jelenti, hogy amikor valaki eszik, vásárol, vagy bármilyen, ilyen jellegű tevékenységbe belemerül, akkor az agya valóban megkönnyebbülést él át. A feszültség csökken, és ez nagyon meghatározó – részben biológiai hátterű –  élmény, mert az ember tudattalanul azt a konzekvenciák vonja le belőle, hogy „érdemes ezt ilyen helyzetben megtenni, mert ez segít rajtam”. Az adott viselkedésmód tehát  jutalommal jár – azzal, hogy megszünteti a rossz érzést –-, ezért hajlamosabb később az egyén ezt ismételgetni.

Csakhogy ettől könnyen kialakulhat egy ördögi kör. Legközelebb, amikor újra megjelenik ugyanaz a belső feszültség, az agy már emlékszik arra, hogy mi segített legutóbb, és sokkal gyorsabban ehhez az eszközhöz nyúl. Így a viselkedés egyre automatikusabbá válik, és egyre kevésbé kell hozzá tudatos, megfontolt döntés. Idővel akár az is megtörténhet, hogy az ember már akkor azonnal efelé fordul, amint egy kicsit is rosszul érzi magát. Bár ezek a maladaptív megoldások azt az illúziót nyújtják, hogy segítenek, ez azonban csak rövid távon van így, és hosszú távon csak újabb nehézségeket, problémákat generálnak. Például a túlevés egészségügyi problémákhoz, testképzavarhoz, egyéb evészavarhoz, önértékelési gondokhoz vezethet. Az impulzív költekezés egzisztenciális krízishez vezethet, míg a dohányzás  – vagy más pszichoaktív szerek használata – egészségügyi következményekkel járhatnak. Talán nem is kell kiemelni, hogy a túlzott telefonhasználat pedig tovább erősítheti az elszigetelődést, vagy a halogatást. Így végül gyakran azt látjuk, hogy az eredeti belső feszültség nemhogy csökkenne, hanem még fokozódik is, és krónikussá válik.
Az is gyakori, hogy az érintettek utólag erős bűntudatot, és/vagy szégyent élnek át a saját viselkedésük miatt. Ilyenkor sokan magukat kezdik hibáztatni, gyengének aposztrofálják önmagukat. Ez azonban könnyen tovább növeli a belső feszültséget, ami újra ugyanazokhoz a maladaptív megküzdési módokhoz, viselkedésekhez vezethet. Így kialakulhat egy önfenntartó kör: a feszültség kivált egy megküzdési viselkedést, a viselkedés átmeneti megkönnyebbülést ad, majd a következmények miatt újabb negatív érzések jelennek meg, amelyek ismét fokozzák a feszültséget, és így tovább.
Ezek a viselkedések gyakran azért is alakulnak ki, mert az ember nem tanulta meg, hogyan lehet más módon kezelni a nehéz érzéseket, szabályozni azokat. Sokaknál az is megfigyelhető, hogy gyerekkorban nem volt lehetőség arra, hogy az érzelmeket biztonságosan megéljék, kimondják ezeket, és a szülőkkel közösen feldolgozzák.

Mindemögött tehát nem akaratgyengeség áll, hanem egy túlterhelt idegrendszer, és olyan érzelemszabályozási minták, amelyek valamikor adaptívak vagy szükségesek voltak az egyén számára. A pszichológiai munka ilyenkor általában nem azzal kezdődik, hogy teljesen abba kell hagyni ezeket a viselkedésmódokat, hanem azzal, hogy az ember elkezdi jobban észrevenni, megfogalmazni és kimondani, mi történik benne valójában az adott pillanatban. Például: mikor jelenik meg a feszültség, mit érez azt megelőzően, mi váltja azt ki, és milyen helyzetekben erősödik fel. Ha ezeket sikerül jobban felismerni, akkor lassan kialakítható egy kis „tér” az érzés, és a reakció között, avagy a választ megtanulja az egyén késleltetni. Ebben a térben lehet elkezdeni megtanulni egyéb, egészségesebb megküzdési módokat is: például azt, hogyan lehet elviselni egy kellemetlen érzést anélkül, hogy azonnal cselekednénk, hogyan lehet beszélni róla, vagy hogyan lehet olyan tevékenységeket beépíteni, amelyek nem csak pillanatnyi megkönnyebbülést adnak, hanem hosszabb távon is stabilabbá teszik az ember lelkiállapotát.