1) Segítségkérés = gyengeség

Gyerekkorunktól kezdve azt hallgatjuk, hogy legyünk erősek, és oldjuk meg a problémáinkat egyedül. Az önállóság valóban fontos érték, de amikor túlzásba visszük, akkor a segítségkérés könnyen szégyellnivalónak tűnhet. Sokakban él az a hit, hogy a valódi életrevalóság és erő az, ha minden helyzetet képesek vagyunk önerőből megoldani. Ennek megfelelően, a segítségkérés a gyengeség, inkompetencia jele. Ez különösen igaz lehet a perfekcionista, teljesítményorientált személyiségekre, akiknek az önértékelése nagy részben a problémamegoldó képességeiken alapszik.

2) Segítségkérés = kontrollvesztés

A másik akadály a kontrollvesztéstől való félelem. A legtöbb ember számára kulcsfontosságú érzés, hogy ura a saját életének. Ha segítséget kérünk, az olyan érzést lehet, mintha átadnánk az irányítást másnak. Ez az élmény szorongáskeltő lehet, különösen azoknál, akik amúgy is hajlamosak mindent kézben tartani, kontrollálni. Pedig paradox módon a segítségkérés éppen az irányítás visszaszerzésének egyik eszköze: nem a döntések meghozatalának jogát adjuk át, hanem új lehetőségekre figyelhetünk fel, amelyek segíthetik az adott helyzettel való megküzdést.

3) Félelem a következményektől

Sokan azért sem mernek kérni másoktól, mert tartanak az elutasítástól, vagy a megszégyenítéstől. Ha kinyúlunk másokért, benne van a kockázat, hogy a másik kinevet, bagatellizálja a problémánkat, vagy egyszerűen hátat fordít nekünk, ignorál. Az elutasítás élménye valóban fájdalmas és neurobiológiai kutatások eredményei szerint az agyban hasonló területeket aktivál, mint a fizikai fájdalom. Az is gyakori, hogy ezek a félelmek gyerekkori tapasztalatokra vezethetők vissza: ha a szülők vagy gondozók rendszeresen figyelmen kívül hagyták érzelmi szükségleteinket, felnőttként is nehezen bízunk abban, hogy mások valóban segíteni fognak nekünk, akkor, amikor szükségünk van rá.

4) Szégyenérzet

A nagyon erős, uralkodó belső kritikus is jelentős akadály lehet. Ez az a belső hang, amely folyamatosan azt sugallja, hogy ne kérj másoktól semmit, mert az terhet jelentene számukra, nem vagy elég fontos, vagy nem érdemled meg a figyelmet. Ez a hang sokszor erősebb, mint bármilyen külső akadály, és önmagunkat cenzúrázzuk, még mielőtt esélyt adnánk arra, hogy esetleg pozitív élmények érhessenek minket ilyen szituációkban. Ehhez társulhat szégyenérzet is, amely különösen bénító tud lenni. Ha úgy érezzük, hogy a problémáink nem csak terhesek, hanem még szégyellnivalók is, még inkább hajlamosak vagyunk tabuként kezelni azokat, elrejteni őket. A szégyen azonban izolál, bezár, és éppen attól foszt meg, ami oldhatná azt: a kommunikációtól, és ez által a kapcsolódástól.

5) Szocializációs hatások

A pszichológiai tényezők mellett kulturális akadályok is nehezítik a segítségkérést. A társadalmi szerepek és elvárások szintén erősen hatnak ránk. A férfiak számára gyakran sajnos továbbra is az az üzenet, hogy egy igazi férfi kemény, nem sír, nem „panaszkodik”, egymaga megold mindent, a segítségkérés pedig gyengeség. A nők esetében pedig az önfeláldozás és a gondoskodás szerepe a túlhangsúlyozott: sok nő úgy érzi, nincs joga segítséget kérni, mert neki kell megtartania másokat, neki kell adnia többet. Ez a kettős mérce oda vezet, hogy mindkét nem sérül: a férfi magányos marad a terheivel, a nő pedig kiég, mert nem meri megfogalmazni saját szükségleteit.

6) Társadalmi stigmatizáció

A pszichológiai segítség igénybevételét ráadásul társadalmi stigma is övezi. Bár az utóbbi években sokat változott a helyzet, még mindig sokan gondolják úgy, hogy pszichológushoz fordulni szégyen. Gyakori tévhit, hogy csak a „beteg”, „bolond” emberek járnak pszichológushoz, vagy hogy a segítségkérés egyenlő az inkompetencia beismerésével. Ez az attitűd sokakat visszatart attól, hogy időben és hatékonyan forduljanak szakemberhez.

7) Kulturális behatások

A magyar kultúrában különösen erős a „ne terheld a másikat” hozzáállás. Sokszor halljuk: ne panaszkodj, cipeld a terheidet csendben. Ez a minta történelmileg megmagyarázható – a túléléshez egykor valóban szükség volt a kitartásra, és hallgatásra –, de a mai világban ugyanez inkább elszigeteli az embereket egymástól. Sok ember szívesen meghallgat másokat, de a saját gondjait továbbra sem meri megosztani, így a kapcsolatai egyoldalúvá válnak, és magányosnak érzi magát. 8) Generációs minták A generációs minták is jelentősek. Az idősebb generációk számára a szó nélküli tűrés gyakran erénynek volt minősítve. Azokban az időkben, amikor háborúk, szegénység, vagy politikai elnyomás terhelte az embereket, valóban nem volt megfelelő tér a nehézségek megosztására . Ez a szemlélet sajnos azonban még a mostani generációkba is beépülhetett: ha a szüleink kibírták, nekünk is ki kell bírnunk viszontagságainkat. Ezek a tudattalan minták tiltásként élhetnek tovább bennünk, és megakadályozhatják, hogy vállaljuk a szükségleteinket, és merjünk támaszkodni másokra, akkor, amikor igazán szükség van rá. ​

A gátak lebontása

Az első lépés a tudatosítás. Fontos megérteni, és magunkévá tenni azt a gondolatot és attitűdöt, hogy a segítségkérés nem gyengeség, hanem természetes emberi cselekedet. Ahogy tartós láz esetén orvoshoz fordulunk, úgy lelki nehézségek esetén is teljesen jogos támogatást keresni. Érdemes kicsiben kezdeni: nem feltétlen kell rögtön a legmélyebb fájdalmakról, traumákról beszélni, egy apró kérés a környezetünk tagjai felé is áttörhet falakat. Fontos, hogy olyan személyhez forduljunk, akivel biztonságban érezzük magunkat, legyen az barát, családtag vagy szakember.

A belső kritikus lecsendesítése is kulcsfontosságú. Amikor azt halljuk a fejünkben, hogy nem vagyunk elég fontosak, érdemes feltenni a kérdést: ha egy barátom lenne ugyanebben a helyzetben, neki is ezt mondanám? Az önmagunk felé irányuló empátia, önegyüttérzés tanulható, és egy fontos alapját képezi annak, hogy merjünk kérni.

Emellett érdemes belátni azt is, hogy a tartósan jól működő emberi kapcsolatok kölcsönösek: ma én kérek, holnap más kér tőlem, és ez természetes. Ez nem jelent adósságot, lekötelezettséget, hanem az emberi kapcsolódás természetes része.

A kulturális mintákon is lehet változtatni. Minden apró lépés számít: ha valaki kimondja, hogy nehéz neki, és segítséget kér, azzal nem csak magán segít, hanem másoknak is példát mutat. A tabuk és stigmák lassan, de biztosan kopnak majd ki, ha egyre többen merünk nyíltan beszélni a szükségleteinkről, és ezt az attitűdöt a következő generációk felé is közvetítjük.

Segítséget kérni tehát nem gyengeség, hanem felelősségvállalás és bátorság. Annak kifejezése, hogy felismerem a határaimat, és valamennyire meg tudok bízni másokban. A legnehezebb pillanatokban ugyanis nem a hallgatás, hanem a kapcsolat lehet az, ami megtart.