Sok esetben nem csak maga a függő személy, hanem a hozzátartozók is (átmenetileg) tagadják a helyzet súlyosságát. Mentegetik az érintettet („csak napi 2 sört iszik”, „csak munka után fogyaszt”, „így ereszti ki a gőzt, szüksége van rá, a munkája stresszes”, stb.), sokáig el sem ismerik, hogy itt már bizony addikcióról van szó: az érintett nem képes funkcionálni a szer nélkül a mindennapi életben. A tagadás éveken át fennmaradhat (sőt, akár örökre is), de jellemzően a függő személy maga tovább tagadja helyzete súlyosságát, mint a környezet tagjai.
Amikor azonban a családtagok eljutnak ahhoz a felismeréshez, hogy családi életükre, gyermekeikre, vagy éppen „csak” a függő személlyel lévő (pár)kapcsolatukra igencsak destruktív hatással van az addiktív viselkedés, látható néhány tipikus reakció, amivel igyekeznek javítani a helyzeten. Ezek hátterében rendszeresen a helyzet megváltoztatására irányuló vágy, kétségbeesés, vagy éppen tehetetlenségérzés áll, azonban sok esetben ezek a „stratégiák” nemhogy nem segítenek, de rontanak a helyzeten, és a társas kapcsolatok tovább romlanak.

Gyakori reakció a szertől való „eltiltás” (pl. nem adni pénzt az érintettnek; ellenőrizgetni, mikor és mennyit fogyasztott; eldugni az alkoholt a lakásban vagy kidobni azt, stb.). Ez azonban kiválthat dacreakciót az érintettben: csak azért is fenn fogja tartani addiktív viselkedését, mert zokon veszi, hogy valaki meg akarja határozni, mit tehet és mit nem. Természetesen ez az érzelmi reakció sok esetben tudattalan szinten zajlik le, de a viselkedés szempontjából ez lényegtelen: az addikció fennmarad és az érintett talán még meg is haragszik a családtagokra, amely – szer által befolyásolt állapotban – ön- vagy közveszélyes cselekedetekhez is vezethet.
Amennyiben a „tiltás” nem vezet előre, sok esetben a hozzátartozók stratégiát váltanak, és igyekeznek a családi békét olyan módon fenntartani, hogy éppen kiszolgálják a függőséget, így boldog(abbá) téve a függő családtagot. Például ilyenkor megveszik a szert helyette is, esetleg együtt is fogyasztanak vele, hiszen addig is monitorozhatják az állapotát, és – gondolják – hatással lehetnek a dolgok végkimenetelére.
A tiltásnál még erősebb reakció az ultimátum adása: amennyiben az érintett nem kezelteti magát / nem változtat záros határidőn belül, elhatárolódnak tőle, elválnak, esetleg eltiltják a gyerekeitől. Ez időnként félelmet, időnként agressziót vált ki a függő félből. Ha a félelem a domináns, általában az csak átmeneti, és nem történik valódi elköteleződés a gyógyulás mellett, így az alapproblémát hosszú távon nem oldja meg. Amennyiben a családtag visszatámad, és például ügyvédhez fordul, a családi helyzet még jobban elmérgesedhet.
Amennyiben sikerül „rávenni” az érintettet arra, hogy professzionális segítséget kérjen, jellemző, hogy a családtagok involválódni szeretnének a kezelésben, részben kontrollálási célzattal. Ez azonban ismételten kontraproduktív lehet, mert az ellen dolgozik, hogy az érintettben kialakulhasson az elköteleződés a saját gyógyulása iránt, illetve gátolja őt abban, hogy a felnőtt szereppel szükségszerűen együtt járó felelősségvállalásra képes és motivált legyen.

Mit tehetnek akkor a családtagok?
​
Elsősorban támogathatják a függő személyt a segítségkérésben, biztosíthatják őt arról, hogy mellette állnak a gyógyulás útján. Ezt azonban célszerű fenyegetések, szankciók, és direkt presszió nélkül megtenni.
Ha azonban az érintett továbbra sem látja problémásnak a saját viselkedését, így nem motivált arra, hogy foglalkozzon mentális problémáival és változtasson, akkor sajnos csak nagyon kis mozgástere marad a hozzátartozóknak: elhatárolódni, esetleg teljesen megszakítani a kapcsolatot az illetővel. Ehhez nem kis lelki munka szükséges, de lehet professzionális segítséget kérni, nem kell mindezt egyedül végig csinálni. Manapság nem csak az egyéni terápia az egyetlen mód, számos hozzátartozói csoport is rendelkezésre áll segítség gyanánt.