Pszichiátriai gyógyszerek alkalmazása a klinikai szakpszichológiában és pszichoterápiában

Pszichiátriai gyógyszerek alkalmazása a klinikai szakpszichológiában és pszichoterápiában

Klinikai szakpszichológusként sokszor találjunk magunkat abban a helyzetben, hogy egy-egy páciens kezelését nem egymagunk „visszük”, hanem a segítségnyújtás, gyógyítás, támogatás team-ben valósul meg. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a pszichés – lélektani eszközök segítségével megvalósuló – támogatást (pl. pszichoterápiát) egyidejűleg gyógyszerrel történő kezelés is kiegészíti, amelyet – orvosi kompetencia lévén – pszichiáter szakorvos végez.

orvos fogja a páciens kezét

Folyamatában ez a helyzet többféleképpen állhat elő. Előfordul, hogy a páciens először pszichiáter szakorvosnál jár, esetleg gyógyszerrel történő kezelése már meg is kezdődött, amikor a pszichiáter kolléga klinikai szakpszichológus felkeresését javasolja a páciensnek. A másik felállás szerint a már korábban felkeresett pszichológus által vezetett folyamat valamely pontján a pszichológus indikálja – szakmai irányelvek mérlegelését követően – a gyógyszeres kezelés szükségességét, ezáltal pszichiáterhez irányítva páciensét. Az esetek egy részében ilyenkor mi, klinikai szakpszichológusok némi ellenállást tapasztalhatunk a páciens részéről a gyógyszeres kezelés kapcsán. Az ellenállás egy része tapasztalataim szerint a pszichiátriai gyógyszereket körülvevő, a laikus közhiedelemben elterjedt tévhiteknek és „rémtörténeteknek” tudható be. Jelen blogbejegyzéssel szeretnék eloszlatni néhányat ezek közül a tévhitek közül, amellett, hogy laikusok számára érthető módon közvetítek némi hasznos tudást a pszichiátria tudományában alkalmazott gyógyszerekről – természetesen téve ezt a teljesség igénye nélkül.

Amennyiben az a helyzet áll fenn, hogy a páciens először hozzánk, klinikai szakpszichológusokhoz fordul, esetleg már hosszabb ideje segítjük őt, jellemzően az alábbi esetekben szoktuk komolyabban mérlegelni pszichiáter szakorvos ambuláns módon történő bevonásának – és vele együtt a gyógyszeres kezelés megkezdésének – szükségességét:

  • ha minden terápiás erőfeszítésünk ellenére hosszabb időn keresztül nem javul a páciens állapota, és ezt – meglátásunk szerint – a páciens életében jelen lévő környezeti tényezők, történések nem magyarázzák
  • ha a páciens már számos, általa sikertelennek megélt terápiás folyamaton „túl van”, és – miként azt az előbbi pontnál írtam – minden terápiás erőfeszítésünk ellenére hosszabb időn keresztül mi sem tudunk állapotában semmiféle általa szubjektíve is megélt javulást elérni
  • gyakorta visszatérő, intenzív, önkárosítással és/vagy öngyilkossággal kapcsolatos fantáziák esetén
  • ha a páciens aktuális tünetei, panaszai olyan erősek, hogy az jelenlegi pszichés állapotában akadályozza őt abban, hogy teljes mértékben profitálhasson a pszichoterápiás munkából (pl. nagyon intenzív szorongás, félelem, beszűkültség, ami akadályozza az érzelmi munkát és/vagy a kommunikációt)
  • amennyiben a páciens nehézségeiből, tüneteiből, problémáiból fakadó szenvedése olyan mértékű, hogy azt tartósan elviselhetetlennek éli meg, és az elviselhetetlenség mértékének érzése nem változik a pszichológusi intervenció hatására sem
  • amennyiben a pácienst nehézségei, panaszai, tünetei jelentősen akadályozzák a mindennapi életvitelében (pl. nem képes bemenni munkahelyére, elhagyni a lakást, társasági életet élni)
  • amennyiben olyan pszichiátriai betegséget diagnosztizálunk, vagy az adott páciens korábban már olyan mentális zavarral lett diagnosztizálva, amelynek elsődleges kezelési irányvonala a gyógyszerrel történő kezelés (pl. skizofrénia, bipoláris betegség), melyet a pszichoterápia csak kiegészíthet, de semmiféleképpen nem helyettesíthet hatékonyan 

A pszichiátriai gyógyszerek nagy általánosságban az agyban található ingerületátvivő anyagok – más néven neurotranszmitterek – egymáshoz viszonyított jelenlétének befolyásolásán keresztül fejtik ki hatásukat. Mivel a viselkedésünket az agyunk koordinálja, így az agyra ható kémiai vegyületek közvetetten hathatnak a viselkedésünkre – ezáltal a panaszokra, tünetekre – is. A pszichiátriai gyógyszerek (más néven pszichofarmakonok) az alábbi nagyobb csoportokba sorolhatók:

  1. szorongásoldók: a köznyevben a „nyugtatók” kifejezést is gyakran alkalmazzák rájuk. Átmenetileg nehezebb élethelyzetekben, életszakaszokban, és szinte minden pszichiátriai kórkép esetén alkalmazásra kerülhetnek, rövid távú használatuk a közhiedelemmel ellentétesen veszélytelen. Hosszabb távú használat esetén azonban feltétlenül rendszeres, szoros és folyamatos orvosi kontrollra van szükség, mert függőség kialakulásához vezethet hosszú távú, egyre nagyobb mennyiségben történő használatuk.
  2. antidepresszánsok: számos altípusuk van különböző hatásmechanizmusokkal. Nevükkel ellentétben nem csak depresszió esetén alkalmazzák őket, hanem például szorongásos zavarok esetén is. Hatásuk több hét során alakul ki. Elsősorban a depresszív állapottal jellemzően együtt járó tünetekre (pl. levert hangulat, alvászavar, öngyilkossági gondolatok, motiválatlanság) és a szorongás szubjektív érzetére hatnak. Tévhit, hogy függőséget okozna használatuk, noha az igaz, hogy csak fokozatosan, pszichiáter szakorvos javaslatára és felügyelete mellett célszerű abbahagyni szedésüket.
  3. hangulatstabilizálók: a pszichiátriában elsősorban gyakori hangulatingadozásokkal járó állapotok és zavarok esetén alkalmazzák, például bizonyos személyiségzavarok (pl. érzelmileg labilis /vagy más néven borderline/ személyiségzavar) vagy bipoláris zavar esetén. Függőséget nem okoz alkalmazásuk hosszabb távon sem.
  4. antipszichotikumok: nevükkel ellentétben nem csak pszichotikus állapotokkal – mely során a valósággal a kapcsolat elveszik; hallucinációk és/vagy téveszmék lépnek fel – járó kórképekben (pl. skizofrénia) alkalmazzák, hanem szélesebb körben, mint például súlyos alvászavar vagy intenzív öngyilkossági vagy önkárosítási késztetések esetén is. Függőség szintén nem alakul ki használatuktól, de szedésük abbahagyása szigorúan szakorvos jóváhagyásához kötött.

Ahogy azt a fenti felsorolásnál is láthattuk, az, hogy minden pszichiátriai szer függőséget okozna egy nagyon erős állítás, mely közel sem állja meg a helyét. Ezen szerek egyetlen csoportja – név szerint a benzodiazepinek – hajlamosítanak kifejezetten a klasszikus értelemben vett függőség kialakulására, de ez csak az ezen a területen használt gyógyszereknek egy töredékét képezi.

Néhány további tévhit, a valódi tényekkel együtt:

„Ha egyszer elkezdek szedni egy pszichiátriai gyógyszert akkor azt már életem végéig szednem kell.”

Nem igaz. Ugyan van néhány olyan súlyosabb pszichiátriai kórkép, amely esetén élethosszig tartó gyógyszeres kezelés szükséges, ez szintén csak az esetek töredéke, hasonlóan a függőség esetéhez. Bárki, bármikor kerülhet olyan élethelyzetbe, amikor átmenetileg szednie kell valamilyen pszichiátriai gyógyszert, de ez közel sem jelenti azt, hogy azt évekig, vagy élete végéig szednie kell majd.

„A gyógyszerek alkalmazása csak elfedi a tüneteket, de nem oldja meg az „alapproblémát”.”

Elmondhatjuk, hogy a pszichoterápia és a pszichiátriai gyógyszerek eltérő mechanizmusokon keresztül hatnak, és okozzák a panaszok enyhülését, éppen ezért nem helyettesíthetik egymást, és mindkettőnek megvan a maga erőssége. Ha például egy depressziós páciens agyában a szerotonin és noradrenalin neurotranszmitterek szintjének aránya  nagyon eltér az optimálistól, közvetlenül erre hatni, ezen a területen „beavatkozni” és hatni az ebből fakadó tünetekre (pl. motiválatlanság, állandó levert hangulat, állandó fáradtság érzés) csak gyógyszerrel lehetséges. Ugyanakkor, ha az aktuális depresszív állapotot egy időben közel történt veszteségélmény okozza, vagy egy traumatikus életesemény, akkor könnyen beláthatjuk, hogy ezen a kémia vajmi keveset segít: az ezekkel járó lelki fájdalmat és az esetlegesen ezeket a történéseket kísérő panaszokat, tüneteket érzelmi munkával (pl. pszichoterápiával) lehet hosszú távon eredményesen csökkenteni, átdolgozni. A gyógyszerektől tehát nem elzárkózni érdemes, ahogy a pszichoterápia elől sem, hanem alaposan mérlegelni, mikor melyiket „vetjük be” – noha a végső döntés minden esetben a páciensé.

„Minden pszichiátriai gyógyszer elhízást okoz.”

Noha egyes szerek hatnak az étvágyra, mások a cukorháztartásra, mégis itt is csak a pszichiátriai gyógyszerek egyes típusainak altípusairól beszélhetünk, ez nem igaz mindre. A szorongásoldók, az antidepresszánsok egy része, illetve a hangulatstabilizálók nagyobb része alapvetően nem okoz hízást. Ha pedig bármiféle kellemetlen mellékhatást tapasztal a páciens, mindig lehet váltani másik szerre, mert a lehetőségek tárháza ma már majdhogynem végtelen. Mindenkihez meg kell találni a számára megfelelő – és legkevesebb mellékhatást előidéző – gyógyszert, ugyanakkor az is fontos, hogy maga a páciens is elfogadja az adott szert, és azt a tényt, hogy azt egy ideig most szednie szükséges ahhoz, hogy mihamarabb jobban lehessen és kiegyensúlyozottabb állapotba kerülhessen.

„Minden pszichiáter túlgyógyszerezi („teletömi gyógyszerrel”, „leszedálja”) a pácienseket.”

Természetesen minden területen vannak jó és kevésbé jó szakorvosok, meg kell találni azt, aki lelkiismeretesen kezeli a pácienseket és a páciensek érdekeit tartja elsősorban szem előtt. Előfordulnak mindazonáltal olyan súlyos pszichiátriai zavarok, amely során az orvos kénytelen szedatív szereket (is) alkalmazni, különben a beteg potenciálisan ön- vagy esetleg közveszélyes lenne. Ezekben az esetekben nem elkerülhető ilyen szerek használata, de az orvosválasztáson rendkívül sok múlhat. Érdemes olyan pszichiátert választani, aki partnerként kezeli a pácienseit és hallgat a visszajelzéseikre is. Tehát az, hogy mindenkit „teletömnek gyógyszerrel” hasonló általánosítás ahhoz, mint hogy például minden sebész mindenáron, minden helyzetben műteni, vagy éppen amputálni akarna.

Mindent összefoglalva tehát a pszichoterápia és a gyógyszeres kezelés jól megférnek egymás mellett, más-más úton-módon hatnak az adott tünetkörre, problémára, nehézségre, de egymást nem helyettesíthetik. Sok múlik a szakember(ek)en, illetve azon is, hogy a páciens mit szeretne. Talán a legfontosabb, hogy olyan szakember(eke)t válasszon, aki valóban az ő érdekeit képviseli, és elsődleges célja az életminőségének javítása. Hogy ez milyen eszközzel, eszközökkel valósul meg, nagymértékben egyén- és helyzetfüggő lehet.

Ezek is érdekelhetnek

Addikció a családban Az addiktív viselkedés, és az azzal járó következmények nem csak a függőségtől szenvedő személyt, hanem annak közvetlen környezetét is …

Miként támogathatjuk mentális zavarban érintett hozzátartozóinkat, barátainkat? Természetes, hogy egyes hozzátartozók, barátok, ismerősök szeretnék támogatni valamilyen módon a környezetükben tartósan jelen lévő …

Bántalmazó párkapcsolatok: intő jelek A bántalmazó párkapcsolatokra jellemző, hogy a bántalmazott fél sokszor hónapokig-évekig észre sem veszi, hogy amiben él, nem egy …