Aki depressziós, az valójában csak lusta, vagy kifogást keres feladatai el nem végzéséhez.

Nem igaz. A depresszió egy létező, jól körülhatárolható, jellegzetes tünetekkel és lefolyással bíró mentális betegség, mely kortól, nemtől, társadalmi státusztól függetlenül bárkit érinthet élete bármely pontján. Rengeteg kutatás foglalkozik és foglalkozott már a depresszió kialakulásának okaival, sokféle, különböző hatásmechanizmuson alapuló gyógyszert fejlesztettek ki rá, illetve a pszichoterápia tudományterülete is intenzíven foglalkozott már annak kérdésével, hogy hogyan tudják legeffektívebben segíteni a terapeuták depressziós pácienseiket. Könnyű belátni: ha a depresszió egy valójában nem létező probléma lenne, nem foglalkoztak volna vele ennyit a szakemberek sem. A fenti állítás emellett kifejezetten káros hatással van az ebben a betegségben szenvedő személyekre nézve, mert erősen áldozathibáztató jellege van, hiszen pejoratívan lustának, munkakerülőnek minősíti őket betegségük miatt.

Aki depressziós, az akaratgyenge.

Ahogyan a depresszió nem lustaság és munkakerülés kérdése, úgy nem is akaratgyengeségé. Fontos ugyan, hogy az egyén a szükséges lépéseket megtegye állapotának javulása érdekében, – leginkább orvoshoz és/vagy pszichológushoz forduljon a depresszív panaszaival – a tünetek kialakulása nincs összefüggésben az illető akaraterejének mértékével. Tehát van némi egyéni felelősség, nevezetesen, hogy segítséget kérjen a személy a nehézsége kapcsán, de egy egészen addig a környezete által is különösen „erős akaratúnak” tartott embert is legyűrheti olyannyira a depresszió, hogy társas támogatás (pl. család, barátok támogatása) igénybevétele mellett tud csak dolgozni problémája megoldásán.

Aki nagyon akar, pszichológus és gyógyszerek nélkül is meggyógyul a depresszióból.

Nem igaz. A gyógyulás szintén nem pusztán akarat kérdése. Habár az érintettek egy része spontán is felépül egy depresszív epizódból, az esetek egy jelentős, másik részében elkél a professzionális segítség. Már csak amiatt is, mert a (kezeletlen) depresszió akár végzetes kimenetelű is lehet, többféle úton-módon vezethet halálhoz. Például a depressziós személy elkezdheti önmedikalizálni a hangulatzavarát, belecsúszva ezáltal egy drog- vagy alkoholfüggőségbe; a depresszió következtében megélt közöny miatt veszélyes helyzetekben felelőtlenül, meggondolatlanul viselkedhet, túlzott kockázatot vállalhat; vagy – miként azt sajnos jól tudjuk – a depresszió öngyilkossághoz is elvezethet. Márpedig a halálból nincs visszaút, és aki meghalt, azon már nem lehet segíteni… Célszerű tehát a tünetek felléptekor mihamarabb segítséget kérni, elkerülve ezzel az állapot súlyosbodását és hosszú távon a végzetes kimenetelt, vagy egy potenciálisan traumatizáló pszichiátriai osztályos kezelést.

A depresszió csak öröklődés folytán alakulhat ki.

Nem igaz. Habár a kutatási eredmények szerint van genetikai komponense a depressziónak, ez a betegség traumatikus, stresszkeltő, megterhelő életesemények hatására olyan személyeknél is kialakulhat, akiknek a felmenői között nem található egyetlen egy depressziós személy sem. A vizsgálatok egy részében egyébként azt az eredményt kapták a kutatók, hogy a genetikailag sérülékeny (értsd: akinek a genetikájában „benne van” a depresszió lehetősége) személyeknél is csak akkor alakul ki depresszív állapot, ha valamilyen krónikus stressznek, vagy traumatikus életeseménynek vannak kitéve, egyébként nem. Tehát a puszta genetika mai nézeteink szerint már nem elég a(z unipoláris) depresszió kialakulásához. Más a helyzet a bipoláris depresszió esetében, amely kialakulásában azonban a genetikai meghatározottság sokkal markánsabb szereppel bír a tudomány mai állása szerint.

Az antidepresszánsok szedése értelmetlen, mert csak „tüneti kezelést” nyújtanak, az alap problémát nem oldják meg.

Ahogy azt már egy korábbi blogbejegyzésemben is említettem, a pszichoterápia és a pszichiátriai gyógyszerek eltérő mechanizmusokon keresztül hatnak, és okozzák a panaszok enyhülését, éppen ezért nem helyettesíthetik egymást, és mindkettőnek megvan a maga erőssége. A neurotranszmitterek szintjének egyensúlyzavarára a gyógyszer a megoldás alapvetően, ugyanakkor ha a depresszív állapotot egy veszteségélmény okozza, vagy egy traumatikus életesemény, akkor könnyen beláthatjuk, hogy ezen a kémiai beavatkozás vajmi keveset segít: az ezekkel járó fájdalmat és tüneteket érzelmi munkával (pl. pszichoterápiával) lehet hosszú távon eredményesen csökkenteni. Amikor azonban a szenvedés, fájdalom már elviselhetetlen mértékű, hosszúságú, vagy akár munkaképtelenné is válik tőle az ember, akkor nagyon jó kiegészítése lehet az érzelmi munkának a gyógyszeres kezelés. Ugyanez a helyzet akkor is, ha nem világos, milyen esemény (ha volt ilyen) válthatott ki depressziós epizódot az adott személynél. A gyógyszeres kezeléstől tehát elzárkózni nem érdemes, ahogy a pszichoterápia elől sem, pláne nem akkor, ha egy megbízható szakember meglátása szerint valakinek éppen arra lenne szüksége, ahhoz, hogy mihamarabb jobban lehessen.

Az antidepresszánsok függőséget okoznak, így azokat nem szabad szedni.

Amint azt már egy korábbi bejegyzésemben is megírtam, az antidepresszánsoknak számos altípusa van különböző hatásmechanizmusokkal. Nevükkel ellentétben nem csak depresszió esetén alkalmazzák őket, hanem szorongásos zavarok esetén is. Hatásuk több hét, mire felépül. Elsősorban a depresszív állapottal jellemzően együtt járó tünetekre (pl. levert hangulat, alvászavar, öngyilkossági gondolatok, motiválatlanság) és a szorongás szubjektív érzetére hatnak. Tévhit, hogy függőséget okoz használatuk, noha az igaz, hogy csak fokozatosan, pszichiáter szakorvos javaslatára és felügyelete mellett célszerű abbahagyni szedésüket. Egészen más módon fejtik ki azonban hatásukat, mint például azok a szorongásoldók (Frontin, Xanax), melyeknél – nem megfelelő alkalmazás esetén – valóban magas a függőség kialakulásának kockázata.