Mi az az öngyilkossági (szuicid) krízis?

A szuicid krízis egy olyan lelki válságállapot, amely során az ember úgy érzi, hogy az öngyilkosság lehet az egyetlen kiút a szenvedéséből. Ez az állapot gyakran fokozatosan alakul ki, és nem egyetlen pillanat műve. Az öngyilkossági gondolatok és vágyak rendszerint olyan – sok esetben traumatikus – élethelyzetek következményeként jelentkeznek, amelyek súlyos stresszel, fájdalommal, tehetetlenség és reménytelenség érzéssel, továbbá magánnyal járnak.

​

Kiket érint leginkább?

Öngyilkossági krízis bárkinél bekövetkezhet, azonban vannak bizonyos csoportok, akikre nézve a rizikó különösen magas:

Mentális betegségekben szenvedők: a különböző hangulatzavarok (depresszió, bipoláris zavar), a súlyosabb szorongásos zavarok, a pszichotikus állapottal járó zavarok (pl. skizofrénia), egyes személyiségzavarok, továbbá egyéb pszichiátriai állapotok, kórképek önmagukban megnövelik rizikót. 

Fiatalok és serdülők: a kamaszkor különösen érzékeny időszak, amely tele van érzelmi viharokkal és identitáskereséssel. A pubertás körüli zűrzavarok, a baráti kapcsolatok, a családi problémák, az iskolai teljesítmény miatti stressz, és az önértékelési gondok mind-mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a fiatalok öngyilkossági gondolatokkal küzdjenek. Emellett a szülői elhanyagolás, bántalmazás, iskolai zaklatás (bullying) vagy az érzelmi elhanyagolás különösen növelheti ezen kockázatot.

Idősebb felnőttek: Bár az öngyilkosság a fiatalok körében is gyakori, az idősebb korosztály sem mentesül ettől a veszélytől. Az idősödő emberek esetében az öngyilkossági késztetéseket gyakran az életük végéhez közeledve megélt magány, a családjuktól való eltávolodás, a veszteségek, vagy a fizikai és mentális egészséget érintő problémák súlyosbítják. Az idősebbek hajlamosak arra, hogy a lelki fájdalmat titkolják, és egy krízishelyzet esetén nem mindig keresnek segítséget. (Ezen sajnos az sem segít, hogy az idősebb generáció továbbra is stigmaként tekint a pszichológustól / pszichiátertől történő segítségkérésre.)

A nemek közötti különbségek: bár a nők több, mint kétszer akkora valószínűséggel próbálnak meg öngyilkosságot elkövetni, mint a férfiak, a férfiak körében sokkal magasabb a befejezett öngyilkosságok száma. Ennek oka részben a férfiak hajlama arra, hogy „aktívan”, sőt, violensebb módon hajtsák végre ezt (pl. fegyverhasználat), míg a nők inkább passzív módszereket választanak (pl. gyógyszerek túladagolása). További súlyosbító tényező, hogy a férfiak sajnos – bizonyos szocializációs behatások miatt, továbbá a társadalmi elvárásoknak történő megfelelésre törekedve –  kevésbé is kérnek segítséget, akkor, amikor szükségük lenne rá.

Élethelyzeti megterheléseknek kitett és/vagy traumatizált személyek

Alkohol- és/vagy drogproblémákkal küzdők: a drog- és alkoholfüggőség szoros kapcsolatban áll bizonyos mentális betegségekkel. Ahogyan az már fent említésre került, önmagában már a mentális zavarok is gyakran járnak együtt öngyilkossági késztetésekkel, de az alkohol, vagy drogok használata emellé még csökkenti a gátlásokat is, oldja a fékeket, és fokozza az impulzivitást, amely könnyen vezet szuicid „helyzetmegoldáshoz”. 

LMBTQ+ közösség tagjai: az LMBTQ+ közösség tagjai a mai napig gyakran tapasztalnak diszkriminációt, kirekesztést és társadalmi elutasítást, ami jelentős mentális stresszt okozhat számukra. A melegek és transzneműek körében különösen magas az öngyilkossági kockázat, mivel gyakran küzdenek önelfogadással kapcsolatos nehézségekkel a társadalmi elfogadottság, és a (családi) támogatás hiánya miatt. 

​

Intő jelek

Vannak figyelmeztető jelek, amelyek arra utalhatnak, hogy egy személy veszélyt jelenthet saját magára nézve. Ezek a jelek különböző formákban nyilvánulhatnak meg, viselkedéses, fizikai (szomatikus), illetve érzelmi síkon.

1) Érzelmi:

• Reménytelenség érzés, és ennek verbalizálása: Az érintett személy úgy érzi, hogy az életnek nincs értelme, és hogy semmi sem fog változni.
• Érzelmi kiüresedettség: Az egyén számára már semmi sem fontos, semmi sem értékes, semmi sem okoz örömet.
• Önbecsülés elvesztése: Az érintett úgy érzi, hogy nincs miért élni, sőt, hogy ő csak egy terhet jelent mások számára.
• Bűntudat és szégyenérzet, fokozott önvádlás
• Szorongás, pánikrohamok, állandó feszültség

2) Viselkedéses jelek:

• Elszigetelődés másoktól: Az érintett személy kerülheti a társas kapcsolatokat, elvonul, nem szeretne másokkal találkozni, kontaktálni, élettere beszűkül.
• Felkészülés a halálra: Az érintett személy esetleg tárgyakat ajándékoz el, végrendeletet ír, vagy más olyan jeleket ad, amelyek arra utalhatnak, hogy végső búcsút vesz.
• Fokozott/rendszeres alkohol-, drogfogyasztás: átmenetileg csillapítják a fájdalmat, de hosszú távon súlyosbítják a helyzetet, ennek ellenére az elkeseredett érintettek gyakran élnek velük,„fájdalomcsillapítási” célzattal.

3) Fizikai (szomatikus) jelek:

• Alvászavar: Álmatlanság, vagy épp túlzott mennyiségű alvás is utalhat arra, hogy valami nincs rendben.
• Energiahiány: Az érintett személy gyakran kimerültnek érzi magát, és úgy tűnik, hogy semmire sem motivált, gyakran egész nap csak fekszik az ágyban.
• Szokatlanul jó hangulat, feldobottság: Ha valaki hosszabb ideje fennálló depresszív időszakot követően váratlanul, szinte minden átmenet nélkül – a korábbi állapotához képest – feldobott hangulatba kerül, az is figyelmeztető jel lehet, mivel ennek hátterében sokszor az áll, hogy a személy véglegesen eldöntötte, hogy véget vet az életének, és ez megkönnyebbülést jelent számára.

Hogyan segíthetünk?

Ne hagyjuk figyelmen kívül, és ne bagatellizáljuk a jeleket!

A legfontosabb, hogyha észreveszünk bármilyen gyanús jelet, ne ignoráljuk azt, vagy hessegessük el annak gondolatát, hogy valami nincs rendben. Ha valaki, akit szeretünk, egyre szomorúbbnak tűnik, vagy nyíltan beszél arról, hogy nem lát kiutat jelenlegi helyzetéből, ne féljünk kérdezni.

Ne próbáljunk megoldani mindent.

Bár sokan próbálják meg elterelni az érintett figyelmét, vagy praktikus megoldásokat keresni, az igazi segítség sokkal inkább az értő figyelem, és a meghallgatás. Az ilyen helyzetekben az empátia, a jelenlét, és a türelem kulcsfontosságú. 

Bátorítsuk segítségkérésre.

A legjobb, amit tehetünk, hogy arra ösztönözzük a másikat: kérjen segítséget a megfelelő helyen/helyeken. A pszichológusok, pszichiáterek, illetve az öngyilkossági krízisvonalak rendelkezésre állnak, és azért vannak, hogy segítsenek.

Ne hagyjuk magára!

Sokat jelent, ha valaki nem érzi magát teljesen egyedül. Ha úgy érzékeljük, hogy az adott pillanatban szerettünk veszélyes lehet önmagára nézve, akkor maradjunk vele. Ha szükséges, hívjunk mentőt (104). Alternatíva lehet, hogy az érintettet elkísérjük a lakcíme szerint területileg illetékes kórház sürgősségi betegellátó osztályára, és megvárjuk, amíg az ebben kompetens orvosok – jellemzően pszichiáterek – eldöntik, szükséges-e az osztályon történő kezelés.